Már írtam korábban, hogy csokifüggő vagyok, de azt talán nem, hogy csokisznob is (és reménykedem, hogy ebben nem találtok semmi pejoratívat...). Nem szeretem a „csokiszeletként” árult, amúgy a csokoládéval köszönőviszonyban sem lévő édességeket, és a tejcsokoládét sem. Az esetek elsöprő többségében étcsokoládét – vagy abból készült desszertet – választok, és azon belül is a legalább 70 százalékos, jófajta csokikat szeretem.
Ezen előzmény ismeretében csakis pillanatnyi elmezavarral magyarázhatom, miért pattant ki a fejemből ez a recept. Annyi történt, hogy iszonyúan megkívántam valamilyen egyszerre édes és sós, karamellás édességet, ami puha és krémes, de ropogós is. Mit kezdjek ezzel az érzéssel? – töprengtem a közértben, amikor megláttam az akciós (3+1 darabos) Snickers-csomagot. Életemben nem vettem még azelőtt Snickerst, mert nem szeretem, hogy a benne lévő karamell a fogamra tapad – és egyébként is émelyítően édes. De most mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a kosaramba tegyem.
Önmagában meg nem enném, ezért kézenfekvő volt, hogy bele fogom csempészni valamibe. Legyen mondjuk egy csokis muffin. Ez eddig nagyon klasszul hangzik, de én még sósabban édesebbet és jóval krémesebbet gondoltam. Így villant be a mogyoróvajas karamellkrém ötlete, amit a tetejére kenhetnék és kész is a tökéletesen csábító – sőt, mint később kiderült, erősen addiktív – desszert. Amiben ezúttal nincs semmi flanc, elegancia, vagy kifinomultság, ellenben nagyon laza darab, amiből simán be lehet nyomni hármat-négyet, majd mosolyogva hátradőlni és egyenként lenyalogatni az ujjainkon maradt krémet.
Na jó, azért belepakoltam az én 70 százalékos belga étcsokipasztilláimat és a hihetetlen finom, éjsötét muscovado-cukrot... és ettől csak még jobb lett.
